2015. november-december környéke, nyolcadik osztály. Angol óra előtt nyugodtan
majszolgattam a csokis muffinomat a teremben, mikor az egyik fiú odajött
hozzám. Nem emlékszem pontosan, hogy mit mondott, de valahogy így hangzott:
- Miért eszed azt? Nem szégyelled magad? Így is olyan kövér vagy!
Rámeredtem a szerencsétlen sütire, és úgy ahogy volt, könnyes szemekkel kidobtam a kukába. A srác azóta sem kért bocsánatot. Valahol hálásnak kellene lennem neki: ő indított el a változás útján.
Szóval, ezután a megszólalás után több dolog is történt. Megerősödött a szorongásom, azóta is utálok emberek közé menni és annyira kiterjedt, hogy azóta nem merek mások előtt enni. Köszönöm Neked😊
Elkezdett érdekelni a testem, elkezdtem bő ruhákat hordani, hogy eltakarjam a hasam. Elkezdtem utálni magam.
Eltelt egy év, megkezdődött a 2016-2017-es tanév. 2017 márciusa környékén pont kapóra jött a nagyböjt, megfogadtam, hogy húsvétig nem eszem édességet. Tök jó, nem? Nyáron aztán elkezdtem futni is, inkább kisebb sikerrel. Ezen a nyáron egy konditerembe is ellátogattam, hogy szeptembertől járhassak személyi edzésre.
2017. augusztus vége. Nem kapcsolódik szorosan a tárgyhoz, de sokszor a szememre vetik, hogy nem szeretek senkit az osztályból (ami egyébként nem igaz). Mesélhetném hosszan is, de annyira nem érdekes, szóval csak a lényeget írom le. Abban az időben a blogolás volt a mindenem, de elkövettem azt a hibát, hogy nem maradtam anonim – így nem úsztam meg azt sem, hogy szarkasztikus emojival megosszák az egyik bejegyzésem és szintén szarkasztikus megjegyzést írjanak róla hozzászólásban. Ugyanezen év december 23-a. Az osztály beszélgetésében egy körülvágott kép fogadott (egy másik kép hátterébe kerültem bele), amin én voltam látható – miközben eszem. Köszi. Onnantól az is nagy félelmem, hogy véletlenül belelógok valakinek a fényképébe.
2018. tavasz. Iskolai „Ki mit tud”, az osztály táncolni fog, lázasan folynak a próbák. Páros tánc, amiben van olyan rész is, amikor a lány hátradől és a fiú elkapja. Tudjátok, mint a bizalompróba. Borzasztóan rossz érzéssel töltött el, mikor a párom erőlködve kap el és lök vissza. Koplalni kezdtem, hogy neki könnyebb legyen – és ha már itt tartunk, ráébredjen, hogy én vagyok élete szerelme. Nos, ez utóbbi nem jött össze. Alig ettem valamit, egyre rosszabbul éreztem magam mind fizikailag, mind mentálisan. Közrejátszott az is, hogy habár rengeteget edzettem, nem volt semmi eredménye, a mérleg nem mutatott kevesebbet. Ó, közben elkezdtem futni, ezúttal már rendesen, de akkor még egyáltalán nem élveztem.
Edzőtermet is kellett váltanom, és sokat ez se dobott a hangulatomon. A fiú, aki tetszett, le se szart.
Nem tudom, mi lehetett az utolsó csepp a pohárban. Meg akartam halni.
Még mindig 2018, április-május környéke. Első látogatás az iskola pszichológusánál. Már akkor éreztem, hogy ez bizony nem fog segíteni, de üsse kavics, abban a tanévben rendszeresen jártam, mert anya nagyon örült neki – ő azt hitte, jobban vagyok. Nem voltam, mert képtelen voltam teljesen őszinte lenni a pszichológussal. Aki nem akarja, hogy segítsenek rajta, azon nem lehet segíteni. Én nem akartam, hogy segítsenek. Akkoriban sokat sírtam, sokat edzettem, keveset ettem.
2018. június. Korábban elkezdtünk sokat beszélgetni egy sráccal, de nem gondoltam rá másképp, mint egy barátra. Két éjszakát töltöttünk el valahol (családi utazás) és ezzel a fiúval mind a kettőt végigbeszélgettük. A második éjszaka együtt is aludtunk. Hangsúlyozom, csak és kizárólag aludtunk. Szerencsére. Mikor hazaértünk, egy egyszavas üzenettel adta a tudtomra, hogy nem jelentett neki semmit az, ami ott történt, és hogy nem akarja, hogy köztünk barátságnál több legyen. Addigra kezdtem magam jobban érezni, ez viszont újra lerombolt. Aztán elkezdtem gyógyulni.
Újra elkezdtem enni, az addigi életvitelemhez képest sokkal egészségesebben. Elkezdtem élvezni a futást, sőt, augusztusban életem első futóversenyére is beneveztem. Úgy éreztem, sínen vagyok, híztam is egy kicsit. Utólag visszanézve talán azért volt mindez, hogy megmutassam annak a gerinctelen görénynek, hogy nem tudott annyira megtörni, hogy ne éljem a saját életem.
2018. október. Az első futóversenyem, 5,3 km. Megcsináltam. Bele kellett sétálnom, de megcsináltam. Egyszer, valamikor nyolcadik-kilencedik környékén felvetődött a kérdés, hogy ki a leggyorsabb futó az osztályban. Valaki gúnyosan belökte az én nevemet. 2018 őszén, a három kilométeres futásfelmérésen valahol a hatodik hely környékén állt az én időm a 15 közül. Nem rossz. Nem jó, de nem is tragikus, mondhatnánk. 2019. május 25-én harmadik lettem egy másik futóversenyen. Óriási motivációt jelentett az is, hogy az egyik barátnőm szintén életmódváltásba kezdett, és olyan jó akartam lenni, mint ő. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van.
2018 novemberétől már nem jártam pszichológushoz, mert nem segített semmit. Úgy tűnt, eszem rendesen és mellé edzem, kiegyensúlyozott és boldog vagyok. Én is így éreztem magam. Aztán nem tudom, mi történt.
Az első intő jel az volt, hogy kimaradt a menstruációm. Egy hónap, nem baj. Két hónap. Három. Csökkentettem az edzések számát, hátha segít. Megsúgom, nem segített. Mert az étel mennyiségét is csökkentettem. Bizony, megint nem akaródzott enni. 2019 januárjában megtört a jég, onnantól kezdve újra sínen volt az életem.
2019. július 23-a van, és ez az egész megint kezd elharapózni. Tudom, hogy ennem kell, de bűntudatom van, ha eszembe jut, hogy már megint kajáltam. Tudom, hogy nem lenne szabad magamat másokhoz hasonlítani, mégis minden nap megteszem. Tudom, hogy szeretnem kéne a testem és büszkének kellene lennem arra, amit elértem, de nem megy. Mert belenézek a tükörbe, és azt látom, hogy nem elég lapos a hasam, hogy ha leülök, akkor a háj hurkákba rendeződik, hogy nem elég vékonyak a lábaim és nem elég feszes a fenekem.
Rettegek attól, hogy megint meghízok, ezért folyamatosan méregetem magam, és megijedek, ha a mérleg 65 kg-nál többet mutat. 176 cm magas vagyok, nem kellene megijednem, és mégis megteszem. A kulcscsontom brutális módon kiáll. Elöl a medencecsontom szintén, főleg, ha a hátamon fekszem. Mindenhonnan zsírt veszítettem. A combomon a bőr megereszkedett, undorítóan néz ki, ha leülök. A combom külső és belső oldalán, a csípőm két oldalán, hátul a derekamnál és még ki tudja hol striák borítanak, mert felváltva fogytam és híztam. Az utolsó menstruációm 2019. május hatodikán ért véget. Mindenkit szépnek és csinosnak látok, legyen vékony vagy duci, csak magamat nem. Megint jelentkeztem egy futóversenyre. Néha boldog vagyok, néha a kedvem a béka segge alatt van. Továbbra sem vagyok képes nyugodtan enni emberek között, mert az jár a fejemben, hogy biztos azt gondolják: „Ennek a lánynak inkább salátát kellene ennie”. Bármelyik ételre nézek rá, számok ugrálnak a szemem előtt, azt nézem, mennyi kalória van az adott dologban, és hogy ha megeszem, mennyit kell edzenem. Tudom, hogy szerencsés vagyok, mert időben észrevettük, hogy valami nincs rendben. De ez milyen evészavar? Mi vagyok én?
Élvezni szeretném az életet. Élvezni kellene az életet, mert hát hahó, lefogytam. A fogyás jó dolog, boldoggá tesz. Nem?
- Miért eszed azt? Nem szégyelled magad? Így is olyan kövér vagy!
Rámeredtem a szerencsétlen sütire, és úgy ahogy volt, könnyes szemekkel kidobtam a kukába. A srác azóta sem kért bocsánatot. Valahol hálásnak kellene lennem neki: ő indított el a változás útján.
Szóval, ezután a megszólalás után több dolog is történt. Megerősödött a szorongásom, azóta is utálok emberek közé menni és annyira kiterjedt, hogy azóta nem merek mások előtt enni. Köszönöm Neked😊
Elkezdett érdekelni a testem, elkezdtem bő ruhákat hordani, hogy eltakarjam a hasam. Elkezdtem utálni magam.
Eltelt egy év, megkezdődött a 2016-2017-es tanév. 2017 márciusa környékén pont kapóra jött a nagyböjt, megfogadtam, hogy húsvétig nem eszem édességet. Tök jó, nem? Nyáron aztán elkezdtem futni is, inkább kisebb sikerrel. Ezen a nyáron egy konditerembe is ellátogattam, hogy szeptembertől járhassak személyi edzésre.
2017. augusztus vége. Nem kapcsolódik szorosan a tárgyhoz, de sokszor a szememre vetik, hogy nem szeretek senkit az osztályból (ami egyébként nem igaz). Mesélhetném hosszan is, de annyira nem érdekes, szóval csak a lényeget írom le. Abban az időben a blogolás volt a mindenem, de elkövettem azt a hibát, hogy nem maradtam anonim – így nem úsztam meg azt sem, hogy szarkasztikus emojival megosszák az egyik bejegyzésem és szintén szarkasztikus megjegyzést írjanak róla hozzászólásban. Ugyanezen év december 23-a. Az osztály beszélgetésében egy körülvágott kép fogadott (egy másik kép hátterébe kerültem bele), amin én voltam látható – miközben eszem. Köszi. Onnantól az is nagy félelmem, hogy véletlenül belelógok valakinek a fényképébe.
2018. tavasz. Iskolai „Ki mit tud”, az osztály táncolni fog, lázasan folynak a próbák. Páros tánc, amiben van olyan rész is, amikor a lány hátradől és a fiú elkapja. Tudjátok, mint a bizalompróba. Borzasztóan rossz érzéssel töltött el, mikor a párom erőlködve kap el és lök vissza. Koplalni kezdtem, hogy neki könnyebb legyen – és ha már itt tartunk, ráébredjen, hogy én vagyok élete szerelme. Nos, ez utóbbi nem jött össze. Alig ettem valamit, egyre rosszabbul éreztem magam mind fizikailag, mind mentálisan. Közrejátszott az is, hogy habár rengeteget edzettem, nem volt semmi eredménye, a mérleg nem mutatott kevesebbet. Ó, közben elkezdtem futni, ezúttal már rendesen, de akkor még egyáltalán nem élveztem.
Edzőtermet is kellett váltanom, és sokat ez se dobott a hangulatomon. A fiú, aki tetszett, le se szart.
Nem tudom, mi lehetett az utolsó csepp a pohárban. Meg akartam halni.
Még mindig 2018, április-május környéke. Első látogatás az iskola pszichológusánál. Már akkor éreztem, hogy ez bizony nem fog segíteni, de üsse kavics, abban a tanévben rendszeresen jártam, mert anya nagyon örült neki – ő azt hitte, jobban vagyok. Nem voltam, mert képtelen voltam teljesen őszinte lenni a pszichológussal. Aki nem akarja, hogy segítsenek rajta, azon nem lehet segíteni. Én nem akartam, hogy segítsenek. Akkoriban sokat sírtam, sokat edzettem, keveset ettem.
2018. június. Korábban elkezdtünk sokat beszélgetni egy sráccal, de nem gondoltam rá másképp, mint egy barátra. Két éjszakát töltöttünk el valahol (családi utazás) és ezzel a fiúval mind a kettőt végigbeszélgettük. A második éjszaka együtt is aludtunk. Hangsúlyozom, csak és kizárólag aludtunk. Szerencsére. Mikor hazaértünk, egy egyszavas üzenettel adta a tudtomra, hogy nem jelentett neki semmit az, ami ott történt, és hogy nem akarja, hogy köztünk barátságnál több legyen. Addigra kezdtem magam jobban érezni, ez viszont újra lerombolt. Aztán elkezdtem gyógyulni.
Újra elkezdtem enni, az addigi életvitelemhez képest sokkal egészségesebben. Elkezdtem élvezni a futást, sőt, augusztusban életem első futóversenyére is beneveztem. Úgy éreztem, sínen vagyok, híztam is egy kicsit. Utólag visszanézve talán azért volt mindez, hogy megmutassam annak a gerinctelen görénynek, hogy nem tudott annyira megtörni, hogy ne éljem a saját életem.
2018. október. Az első futóversenyem, 5,3 km. Megcsináltam. Bele kellett sétálnom, de megcsináltam. Egyszer, valamikor nyolcadik-kilencedik környékén felvetődött a kérdés, hogy ki a leggyorsabb futó az osztályban. Valaki gúnyosan belökte az én nevemet. 2018 őszén, a három kilométeres futásfelmérésen valahol a hatodik hely környékén állt az én időm a 15 közül. Nem rossz. Nem jó, de nem is tragikus, mondhatnánk. 2019. május 25-én harmadik lettem egy másik futóversenyen. Óriási motivációt jelentett az is, hogy az egyik barátnőm szintén életmódváltásba kezdett, és olyan jó akartam lenni, mint ő. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van.
2018 novemberétől már nem jártam pszichológushoz, mert nem segített semmit. Úgy tűnt, eszem rendesen és mellé edzem, kiegyensúlyozott és boldog vagyok. Én is így éreztem magam. Aztán nem tudom, mi történt.
Az első intő jel az volt, hogy kimaradt a menstruációm. Egy hónap, nem baj. Két hónap. Három. Csökkentettem az edzések számát, hátha segít. Megsúgom, nem segített. Mert az étel mennyiségét is csökkentettem. Bizony, megint nem akaródzott enni. 2019 januárjában megtört a jég, onnantól kezdve újra sínen volt az életem.
2019. július 23-a van, és ez az egész megint kezd elharapózni. Tudom, hogy ennem kell, de bűntudatom van, ha eszembe jut, hogy már megint kajáltam. Tudom, hogy nem lenne szabad magamat másokhoz hasonlítani, mégis minden nap megteszem. Tudom, hogy szeretnem kéne a testem és büszkének kellene lennem arra, amit elértem, de nem megy. Mert belenézek a tükörbe, és azt látom, hogy nem elég lapos a hasam, hogy ha leülök, akkor a háj hurkákba rendeződik, hogy nem elég vékonyak a lábaim és nem elég feszes a fenekem.
Rettegek attól, hogy megint meghízok, ezért folyamatosan méregetem magam, és megijedek, ha a mérleg 65 kg-nál többet mutat. 176 cm magas vagyok, nem kellene megijednem, és mégis megteszem. A kulcscsontom brutális módon kiáll. Elöl a medencecsontom szintén, főleg, ha a hátamon fekszem. Mindenhonnan zsírt veszítettem. A combomon a bőr megereszkedett, undorítóan néz ki, ha leülök. A combom külső és belső oldalán, a csípőm két oldalán, hátul a derekamnál és még ki tudja hol striák borítanak, mert felváltva fogytam és híztam. Az utolsó menstruációm 2019. május hatodikán ért véget. Mindenkit szépnek és csinosnak látok, legyen vékony vagy duci, csak magamat nem. Megint jelentkeztem egy futóversenyre. Néha boldog vagyok, néha a kedvem a béka segge alatt van. Továbbra sem vagyok képes nyugodtan enni emberek között, mert az jár a fejemben, hogy biztos azt gondolják: „Ennek a lánynak inkább salátát kellene ennie”. Bármelyik ételre nézek rá, számok ugrálnak a szemem előtt, azt nézem, mennyi kalória van az adott dologban, és hogy ha megeszem, mennyit kell edzenem. Tudom, hogy szerencsés vagyok, mert időben észrevettük, hogy valami nincs rendben. De ez milyen evészavar? Mi vagyok én?
Élvezni szeretném az életet. Élvezni kellene az életet, mert hát hahó, lefogytam. A fogyás jó dolog, boldoggá tesz. Nem?